A világutazó Marco Polo Jr. naplója – első rész

A világutazó

Marco Polo Jr. naplója - első rész

"...Vagy szétfagy, vagy felfalják..."

Aki kíváncsi arra, milyen a jóleső borzongás, annak ajánlom leírásom első látogatásomról Svalbard-on, a “sötét hidegség” birodalmában, az olvasson tovább.

                                                                                             

Svalbard-Spitzbergák-Longyearbyen jégbe fagyott reptere – vasárnap délután 2 óra

Most, hogy a vírus miatt még hosszabbnak tűnnek az éjszakák, még nehezebben viseljük a telet, a hideget, a korlátokat, a beszűkültebb életvitelt, úgy gondoltam, mindnyájunk számára vigasztalásképp hathat 2 évvel ezelőtti, első “erőltetett menetes” hosszúhétvégés túrám felelevenítése, mely a célterületnél kevésbé hűvös Dániából indult.

Persze sokfelé el fogok kanyarodni, mert számomra az utazás olyan mint az álom, ami szintén, a legkevésbé “egyenesvonalú”, azaz a legkevésbé sem kiszámítható. Aki utazik, egy bizonyos mértékig tudja csak befolyásolni, mi történik körülötte-vele.

Ezzel kezdeném “in medias res”, a későbbiekben persze (a rendszeres olvasók számára) egyre inkább összeáll a kép.

A rólam, az útjaimról, és talán a világról alkotott kép is.

Dánia vissza-visszatér majd, 2019-ben majdnem fél évet töltöttem ott munkaügyben, néhány hatásszünettel. Miután kiismertem Dániát, az lett a “centrum”, mivel Koppenhága reptere kiválóan megfelelt azokhoz a hosszúhétvégés utakhoz, melyek a specialitásommá váltak, olykor több mint 5 ország érintése, egy hétvége alatt.

Meglepő, de ezt is igyekszem majd bebizonyítani a jövőben , hogy ezek az utak is képesek voltak megfelelő, életreszóló élmény-ismeret-képanyaggal szolgálni.

Fontos persze tisztázni, hogy mindig érdemes olyan országot jelölni központként az efféle utakhoz, melyekben a németes precizitás keveredik a finom humorral, hazafiassággal, mégis nyugalommal, derűvel és a másoknak kellemetlenséget nem kívánó praktikummal. Dánia ilyen.

Sokat találgattam mi a titkuk, szólok, ha megfejtettem.

Visszakanyarodva mai témánkhoz, az első ilyen Budapestre “hazatérős”, vargabetűs útvonal a következő volt:
Szombat délelőtt vonattal: Esbjerg (Nyugat-Dánia)
Szombat esti s éjjeli, busszal megtett út: Koppenhága (Dánia) – Malmö (Svédország) – Göteborg (Svédország)
Vasárnap reggel repülőn: Oslo (Norvégia)
Vasárnap dél repülő: Tromsö (Norvégia)
Vasárnap kora délután, este, éjjel, hétfő reggel és kora délután: Svalbard, Longyearbyen (Spitzbergák)
Hétfő este repülőn: Oslo (Norvégia)
Kedd hajnal repülő: Moszkva (Oroszország) – csupán átszállás
Kedd délelőtt: Budapest

Esbjerg Dánia egyik ékköve, kedvenc dán “búvóhelyem”, s bár azokat a tipikus jegyeket hordozza, melyeket sok más északi, vagy már némely holland falucska is, ennek különlegessége, hogy valamennyire az angol hatás is érezhető rajta. Talán mert már csak az Északi-tenger választja el attól.

A dánok Petőfi Sándor utcája, a “Jernbahnegade” az első, amit vasúttal vagy busszal érkezve elérhetünk. Sem a Flixbus, sem a DSB (a dán MÁV) nem okozott csalódást. (A DSB-ről annyit, hogy mikor még amatőr vonatozóként reklamáltam, olyannyira komolyan vettek, hogy plusz funkciókat építettek az online rendszerükbe… Mindent a külföldiekért, jeligére.)

Bár a buszokon elfogadnak “csippantós” bankkártyát vagy épp Apple Wallet-et is, a Sydtrafik App lehet a legjobb társunk Dél-Dániában, ha kedvező árakat s kiszolgálást várunk.

Igaz előfordult, hogy csak úgy kisétáltam a tengerpartra a vonattól, de ez oda-vissza lehet egy óra is. Emiatt javasolt a buszos átszállás, azaz egy könnyed Google Maps-es tervezés után fel kell szállni az 1/2/13-as buszok valamelyikére, s élvezni a tisztaságot, udvariasságot, ami körbevesz a következő 15-20 percben, majd visszafelé. Persze érdemes gyalogolni is a többszörözött élményért.

Így akadtam rá egy azóta is kedvelt Milano Pizzabar-ra, s az epres-nutellás -banános pizzára.

Ez első hallásra extrém szentségtörés, ugyanakkor legalább annyira finom is. Nem mintha ne lenne még egy tucat pizzeria a városban, amik méltók a kipróbálásra, s ott is mindenféle rendelkezésre áll, a tenger gyümölcseinek kedvelői számára is.

Arra viszont már most rámutathatunk, hogy a dánok egyaránt rajonganak az olasz, a török-arab és az indiai, de még a japán ételekért is, s az USA-val ellentétben itt sosem futottam bele problémás minőségbe. Amellett, hogy megvan a dánok specialitása is, főleg a péktermékek terén jeleskednek.

A világkonyha is jó színvonalon üzemel náluk. Ilyen szempontból is kánaán a “világpolgárok” számára.

Az “Emberek a tengernél” szoborcsoport, mely a város legikonikusabb helye, tökéletesen visszaadja azt, ahogyan a tengerről vélekedem, mióta Cousteau kapitány könyveiben láttam róla nem egy képet 1990 környékén, vagy ahogy akár szakadó esőben is képes voltam percekig, elbűvölten ülni a parton/a padokon, ezért a látványért. 

A dánok szerint ez teljesen normális tehát, ilyennek kell lennie az “embereknek a tengernél”:

Emberek a tengernél

Valahogy így éreztem magam akkor is, amikor 1997-ben, első olyan külföldi utamon, Anglia felé, ahova már családtagjaim sem kísértek, s amikor először láthattam hidegebb égövi tengert. Vélhetően akkor jegyeztem el magam örökre a tengerrel.

Ha csak nem irreálisan nehéz a megközelíthetősége, mindig kilátogatok a tengerekhez. Talán ennek köszönhető, hogy mára szinte az összes, nagyobb tengert “megkóstoltam” már (de erről később).

Szóval, miután megszedtem magam a megfelelő mennyiségű (több szatyornyi) kagylóval melyet párom jutalomként osztogatott jól teljesítő tanítványainak, fizetőeszközként viszont még nem alkalmazhatók…)

Kagylók

Ott most az Amager Strand, egy különleges városi homokos strand volt a fő cél, ami bár nem volt túl közel a buszállomáshoz, könnyen elértem metróval.

Amager Strand

Ezt követte a Tivoli, az ikonikus vidámpark körbejárása.

A tigris még mindig Oslo utcáin ólálkodik, láthatóan (még mindig) fél tőle a lakosság

Igen, innentől, legalább is amíg lehetett, busszal utaztam, azaz fél napnyi Flixbuszozás következett Oslo-ig. Persze ki lehet ezt váltani repüléssel is, akár Billundból, akár Koppenhágából. Aki viszont szívesen kiugrik még itt-ott, s megszemlélné (legalább egy kicsit) az éj sötétjén átderengő Malmőt vagy épp Göteborg-ot, annak a Koppenhága-Oslo Flixbus-on a helye.

Oslo-ban most a számomra normálisnak tűnő kevésnél is kevesebb időm maradt, épp csak átértem a reptérre a buszállomásról.

A tél közepén a 70-ik északi fokon túlra utazni nem mindenkinek kéjutazás, de annak, aki hidegkedvelő és az átlagostól eltérőt keresi (nem mondjuk egy kiszámíthatóbb barcelonai tengerpartozást), örök élmény lehet. Tromsőből nem sokat láttam, de környezete magával ragadó volt.

Baljós árnyak

Igaz, ez még csak az első utam volt a Spitzbergákra (amihez egy Travelo-cikk hozta meg a kedvem, remélem, az én példám is ennyire ragadós lesz, s miattam is utazik valaki oda!), feltételeztem, a teli repülő nem szokványos. Nem is volt az.
Amint székszomszédomtól, a svájci-olasz Sará-tól megtudtam, ők szinte mind a “Sötétség Világkonferenciára” érkeztek. Kétségtelen, a november és március közt teljes sötétségbe burkolózó Svalbard a legalkalmasabb erre, ott akár napokon-heteken át kiválóan lehet érzékelni-tanulmányozni a sötét anyagot. Mivel ez közös pont volt náluk, tanulmányozni a sötétséget. Emiatt voltak a repülőn fizikusok, fotósok, filmesek, irodalmárok, filozófusok, tanárok, matematikusok, akadémikusok, de még zenészek is, ahogyan lehenének egy átlag repülőn is, de itt egy, nagy, közös cél érdekében.
Sara az építészeket erősítette, ők azt vizsgálták, milyen hatással van a “design”-ra a sötétség. Magamban kicsit jókat derültem mindezen, mert nekem csak a gyönyörködés, a keveseknek átlagos életmód megtapasztalása volt a cél, nem valami magasztos üzenet megfogalmazása. Pedig ilyen látvány mellett még az sem volna nehéz:

Érkezés Svalbardra

Miután a SAS légitársaság leszállt velünk, még beszélgettünk különc útitársaimmal (akikkel a 30 perc várakoztatás ellenére is, mindannyian priority lane-en érezhettük magunkat, az aznapi egyetlen járat érkezőiként), majd mindenki ment a dolgára, azaz a szállásra. 2-3 opciónk akadt Svalbard-ra érve.

A taxizás, ami a nehézkes körülmények ellenére semmiképp sem drágább vagy bonyolultabb, mint bármely, északi országban (s ugyanúgy elfogadnak kártyát/Wallet-et ahogyan a “Mainland”-en). Gyakorlatilag 24/7 elérhető, kitartó telefonálgatás után biztosan, de a hotelekben is tudnak segíteni. Persze a busz, ami időről időre körbejár a sziget lakható részein, akkori árak szerint körülbelül 5 ezer forint volt, retúr. Annak egyetlen hátránya az időhöz kötöttség. A kocsibérlés lehetséges lett volna az Avinorral napi 50 ezerért, “mindenkinek, aki szereti”.

A fűtött busz ablakaiból kitekintve persze hiú ábrándnak tűnt immár, hogy pláne téli évszakban legyalogoljam az egyébként nem túl hatalmas távot. Azon a jégen-havon, abban a sötétben, nos… Még az ellenségeimnek sem kívánnám. Sokszor belefutottam már ebbe… Ami a térképen megállta a helyét, a valóságban autópályával, jéggel-hóval-vízzel volt “kikövezve”.

Kitett a busz, látszólag a semmi közepén, valójában viszont az egyik legexkluzívabb “lodge”, a Radisson Blu Polar Hotel mellett. Luxus szállodákhoz méltó módon, nem ottani vendégként is megvárhattam az előtérben az első “expedíció” kezdetét, kaptam wifi-t, átöltözhettem, letárolhattam a bőröndömet, bevásárolhattam zacskós kézmelegítőből (erről később). Ezért persze meg kellett küzdeni.

Miután kitett a busz, egyedül maradtam a környéken (nem először és utoljára), épp húztam volna a bőröndöt, amikor máris egy hatalmas hátast dobtam, megcsúsztam az immár tesközelből is észlelt, hó alatt settenkedő tükörjégen. Szerencsére (a szokásomtól eltérően) 3 rétegnyi nadrág és a legalább 3 pulóver-póló kombinációja megvédett a sérülésektől. Miután kihámoztam magam a cipőmből – ugyanis Svalbardon a “hagyd a házon kívül a cipőt és a fegyvert” az első szabály, amit egy külföldi megtanul -, végre bejutottam a hotelbe, kiolvadni.

Ahol nem azért fizettem mint általában, hogy beengedjenek vagy wifit kapjak, a szívélyességükkel vettek rá arra, hogy vásároljak. Ez az az érzés, amikor az ember nem filléreskedik, hanem azért fizet, mert jól érzi magát, nem azért, hogy jól érezze magát.

A fegyverről annyit, hogy igen, kötelező, minden túrán, nem a résztvevőknek, hanem a vezetőknek, mert a jegesmedvék valós veszélyt jelenthetnek bárhol-bármikor. S nem, még a kalandoroknak sem ajánlott, pláne nem éjjel mászkálni a hegyek közt, mert vagy szétfagy vagy felfalják. Egyvalaki mászkálhat csak (nem csoportosan és fegyver nélkül is).

Első expedíciómra a hotel bejáratnál vártam, mire megjelent 3 filippínó hölgy, hogylétemről és elmeállapotomról érdeklődve. Mindez kötelességük, nem hagyhatják, hogy valaki az esti órákban csak úgy kószáljon a hideg utcákon, ők ott afféle “közteresek”. Az ok, hogy miért van tele Svalbard filippínókkal, nem teljesen egyértelmű. Állítólag csupán szeretnének vidámságot, színt és melegséget vinni ebbe a zord tájba. Persze nem büntettek meg, ellenkezőleg, üdvözölték a túravezetőket, akikre “alibiként” hivatkozhattam a ki nem mondott kijárási tilalom során.

Jött is értünk (a körülbelül 10 német- és holland nyugdíjasért és értem) a hómobil, ami valójában egy hókotró, vagonnal. Mentünk vidékre, azaz a tárnák-bányák vidékére, mivel Longyearbyen, a főváros bányaváros volt egykor, amerikaiak “fedezték fel” maguknak, borsos profit reményében. Mára már annak a párszáz helyinek nincs nyugta a turistáktól, ugyanakkor már szinte kizárólag ebből élnek meg. Hacsak nem az elsősorban földtani ismereteket nyújtó egyetemen tanítanak.

Svalbard-ot a katonáskodás, háborúk kutatóinak, történelmet kedvelőknek is ajánlani lehet, ez például a II. világháború óta érintetlen, lezuhant német vadászgép, hófödte emlékromja.

De számtalan olyan ház, épület van, ami még mindig magán viseli a bombák, az ottani “világégés” nyomait. Apropó, Svalbard-on található a Magtár is, ami egy olyan bunker, ahová a legtöbb, a Földön megtalálható növény magvait “rejtették” a tudósok, egy esetleges még nagyobb világégés esetére.

S máris belefutottunk az ottani világ minden tiszteletre méltó túlélőibe, a svalbardi rénszarvasokba, akik a jégpáncél alól minduntalan kaparják ki táplálékuk. Nyájas jószágok, annyira nem is ijedősek (ez is mutatja, mennyire szimbiózisban élnek az ottaniak az állatvilággal), persze védettek, emiatt nem érdemes őket fotótávolságon túl megközelíteni vagy zargatni.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy holdra szállásos filmben…, a fagyott, nesztelen és a csupán reflektorunk által megvilágított hópuszta mindenképp holdbéli volt.

A túra zárásaként megittuk a hósivatagban igazán ízes kávét.

Ezt követte egyéni túrám a Fő utcán, belevetettem magam az éjszakába.

Elsőként megtekintettem csupán a hetekkel ottjártam előtt kirabolt, a világ legészakibb postabankját, amit azóta egy plüss jegesmedve őriz éjjel-nappal.

(Pár hétre rá már a világ legdélebbi postájához is eljutottam Ushuaia-n, igaz az már nem volt ennyire tervezett.) A helyiek sem értették, mi volt a rabló elképzelése, a hegyekbe menekült volna-e a zsákmánnyal, vagy a reptéren/hajón nem tűnt volna-e fel a pénz? Mindenesetre ez volt az egyik legnagyobb, egyben legabszurdabb incidens a szigeten, sok év óta, egyben az első bankrablás.

Jellemző módon annyira sincsenek felkészülve a “krimire” mint a Falkland-szigetek (ahol ottjártamkor épp 8-an ültek), nekik börtönük sincs. Ahogy temető sincs (a permafroszt miatt), ott meghalni-raboskodni hivatalosan nem lehet, ezekhez (hivatalból) át kell irányítódni Norvégiába.

https://www.bbc.com/news/world-europe-48205225

Bemutatom Longyear urat, ő volt az a bizonyos amerikai, aki “felfedezte” a várost (vagyis a “byen”-t).Ő, azaz köztéri szobra mindig kész egy laza hegymászásra.

Ezt a helyi, bogyós különlegességet pedig már az Északi-Fény túránkon kaptuk.

Bogyós különlegesség

Annyira hideg volt kint akkor éjféltájt számomra és 5-10 útitársamnak a hegyek közt, hogy 5 percnél tovább nem bírtuk kint, felváltva rohangáltunk ki-be a mobiltelefonos applikációkat böngésző, lelkes és lelkesítő filippínó sofőr-hölgy biztatására a buszból, aki egyszerre biztosította, hogy ne hagyjuk ki az északi fényt, de ne is fagyjunk halálra a -25 fokban.

Ezt a túrát már csak a Svalbardon életmentő, forró zacskós leves követhette. Azért is életmentő, mert bár a Gjestehuset-ben világbajnok reggelit szolgálnak fel (nem irónia, tényleg így van!), addig nincs elérhető bolt (amik egyébként rettentő drágák ott, mármint az oda importált élelmiszer).

A Gjestehuset 102-ről persze tudni kell, hogy inkább hostel mint hotel, vagy vendégház, így ne lepődjünk meg, ha még éjfél körül is egyetemisták kóborolnak a folyosón, aztán egy 100 decibellel horkoló kínai családon esünk át, mikor emeletes ágyunkba igyekeszünk. Álmélkodni, bosszankodni azonban nem lesz erőnk, ha igen, az azt jelenti, hogy túl kevés expedíción vettünk részt.

Melegvíz van (mindenkinek bőven jut fürdő s vécé!) és mélyalvás, sötét “korszakban” szinte bármikor.

Ugyanis valóban, novembertől márciusig nem jön fel a Nap arrafelé. Konkrétan szombat délutántól hétfő délutánig nem láttam természetes fényt. Már ennyi is furcsa volt, nem tudom, hogy bírják ezt hetekig. Állítólag vannak rá technikák, a folyamatos napfény (ami a nyári hónapokra jellemző) csalókább a szervezetnek, ezért megterhelőbb, ezt a következő fejezetekben alá fogom támasztani.

Hétfő délelőtt kipróbálhattam a jégbiciklizést. Oda kellett a kézmelegítő zacskó, amit ha morzsolgattam, felmelegedett, s kivalóan védte a kezem és a talpam a kihűléstől. Félelmetesnek tűnt, kicsit bele kellett jönni, de túravezetőm türelmesen kivárta, amíg “megszokom a szántást”, majd tettünk egy kört a városban, egészen le a tengerszemig, ott tükörjégen is megmutathattuk, mit tudnak ezek a különlegesen képzett kerekek.

Különleges gumik

Nem csak egymásnak, hanem a mellettünk békésen legelésző rénszarvasnak is.

Akit nem sokkal később kicsinye is követett a “kapirgálásban”.

Majd magam is szedtem a lábam, a délutáni gépet nem érdemes lekésni, mert van, hogy napokig nincs több. Aztán lehet ott tölteni még több napéjt vagy micsodát.

Ajánlott viszont a késő esti érkezés plusz késő délutáni távozás kombó, ami sokkal kedvezőbb mint a korai járatok. Túlkínálatra mindenesetre ne számítsunk, viszont legalább nem sokat kell töprengeni, hogy a piros (Norwegian) vagy a kék (SAS) “pirulát” válasszuk-e (vö. Mátrix).

A második osloi átszállást már érdemleges városnézés tudta követni.

A Védelmi Minisztérium viszont tárt karokkal várt volna… Ahogyan a moszkvai járat is. Nem tudom pontosan hogy kerültem arra a járatra, talán törölték az eredeti pestit…, mindenesetre egy feledhetetlen éjszakát tölthettem el a repterükön. Erről a világra másféle ablakot nyitó, jól sikerült marketingfogásról se feledkezzünk meg.

Pláne, mert az egyik seremetyevói étkezde éjjeli (minden bizonnyal maradék) menüje annyira megfeküdte a gyomrom, hogy feltűnően sokat látogattam a mosdót. Vagyis volt akinek feltűnt, a rangidős takarító ékes oroszsággal számonkért, miért dohányzom ennyit a vécében… Nem fogtam bele hosszas magyarázkodása, helyette célba vettem a hazai járatot, és szerencsésen megérkeztem Budapestre.

Ajánlom ezt a túrát, ezt a helyet és időszakot (időzítést) annak is, aki szeretné hidegtűrését tágítani, vagy épp a meleget jobban becsülni, mindezt a megismerést pedig családias, barátságos környezetben.

Áldozzunk együtt legközelebb is Dosztojevszkij és Toi-toi (vö. a fentebbi kép), azaz Tolsztoj hazájában a magasművészet oltárán (Literature only – Csak Irodalom):

Tolszto(i)

Nem magánrepülő, de azért kedvesek, hogy megemlékeztek rólam, azaz “névadómról” (is). Az ap iktorkalap nem tudom, mennyit védene az ilyen hideg ellen…

Szerencsés utat, mindenki öltözzön melegen!

Utastársi üdvözlettel:

“Marco Polo Jr.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük